V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete | értékelés
Addie LaRue másra sem vágyik, csak hogy valaki emlékezzen rá. De amint becsukódik egy ajtó, amint átmennek egy másik szobába, elfelejtik őt. Ráadásul örökké él, a lelke pedig a sötétség kezében van. Meddig lehet ezt bírni?
Én és a könyv
Annyian imádták az Addie LaRue-t instagrammon, Tiktokon, az ismerőseim közül, hogy nem tudtam szó nélkül elmenni a könyv mellett. Amint volt rá lehetőségem neki is álltam elolvasni, és felültem a hypevonat kellős közepére. És milyen jól tettem!
Köszönöm a recenziós példányt az Agave kiadónak!
Fülszöveg
Egy élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem felejtünk el.
Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.
Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.
Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.
Az Addie LaRue láthatatlan élete egyrészt a szerelem és az élet utáni végtelen vágyódás gyönyörű története, másrészt a művészetek és a tudás ünnepélyes himnusza. V. E. Schwab regénye a megjelenését követően számos országban bestsellerré vált, az olvasók és a kritikusok egyaránt ezt tartják írói pályája eddigi legfontosabb és legjobb művének.
Lapszéli jegyzetek
A könyvről röviden
– Egykötetes regény,
– Cserébe hosszabb (608 oldal),
– Olyan fantasy, hogy szinte már valóságnak tűnik,
Véleményem
Ha azt mondanám, hogy ez a könyv olyan volt, mint vártam, akkor hazudnék. Bizonyos mértékben kevesebb volt, bizonyos mértékben több.
"Mi az ember, ha nem az általa hátrahagyott nyomok összessége?"
Egy biztos, nem tudtam elég gyorsan olvasni a könyvet , hogy minél hamarabb megtudjak mindent, amire kíváncsi voltam, és nem tudtam elég lassan olvasni ahhoz, hogy igazán kiélvezzem a Addie LaRue láthatatlan történetét.
Nem hiszem, hogy olvastam volna ehhez fogható regényt korábban, ami ennyiszer elgondolkodtatott volna. Úgy volt tele hihetetlen, igaz gondolatokkal, hogy az nem hatott idegenül a szövegben, mintha csak egy tanmese lenne.
A főszereplőnk Addie LaRue, aki már több, mint háromszáz éves akkor, mikor a regény cselekménye elkezdődik. Egyszerre két szálon követhetjük Addie életét: megismerhetjük a múltjának legfontosabb részeit, és 2014-ben becsatlakozunk a jelenlegi életébe.
"– Álmodozó – feddi meg az anyja.
– Álmodozó – gyászolja az apja.
– Álmodozó – figyelmezteti Estele.
Ennek ellenére nem tűnik olyan rossz világnak, amit álmaiban lát.
Amíg Adeline fel nem ébred."
Az elején izgatottam olvastam mindkét idősíkot. Mikor azonban elkezdett beindulni, és bonyolódni a jelenben lévő szál, legszívesebben kihagytam volna a múlt részeit, csak hogy azzal haladhassak. Persze tudtam, hogy ezt nem lehet, illetve azok is érdekesek voltak, de mindenesetre elengedhetetlenek ahhoz, hogy igazán megértsük és megismerjük Addie-t. Ahogy haladtunk előre, a múltbéli részel is egyre izgalmasabbak voltak, főleg a vége felé...
Addie az a főszereplő, aki mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Azt hiszem az évek olyanra csiszolták, hogyha nem felejtenék el, és kéne újra és újra bemutatkoznia, akkor is bárkivel össze tudna barátkozni. Én legalábbis szívesen lennék a barátnője.
Addie-n kívül igazán kevés szereplő van, akit nem kedveltem, de hát nem is ez volt a regény célja, hogy szeressem, vagy ne az embereket.
Természetesen Luc és Henry, és mellettük Estele volt az, aki igazán kiemelkedett.
Estele az, akitől bármikor bármennyit szívesen tanulnék, és azt kívánom bárcsak ismertem volna.
Luc az, akivel az egész könyv alatt nem tudtam mit kezdeni. Nekem csak 608 oldalam volt kiismerni, Addie-nek 300 év, úgyhogy szerencsére ő ügyesebb volt, mint én. Bár mindkettőnket érték meglepetések. Volt hogy szerettem Lucot, volt, hogy ki nem állhattam, volt, hogy nem értettem miért mit csinál, és volt, hogy egész szimpatikus volt.
"Már elfelejtetted, milyen volt, amikor csak árnyékként és füstként léteztél? – kérdezte tőle akkor.
Kedvesem, akkor én voltam maga az éjszaka – felelt a sötétség bársonyos, öblös hangon."
Henry-t nagyon közel érzem magamhoz, mert sokszor magamra ismertem benne. Az egyik kedvenc szereplőm a könyvből, természetesen Gutenberg, a macska után. Akinek nem volt nagy szerepe, de macska, szóval nem lehet nem szeretni.
A könyv utolsó részében lévő fordulatok (amikre egyáltalán nem számítottam), engem teljesen tönkretettek, és alig láttam a sorokat a patakzó könnyeim miatt.
Gyönyörű regény volt, magával ragadó stílussal, ismerős, valóságos szereplőkkel, egy olyan életről, amit nem szabad elfelejtenünk.
Összességében, ha nem kéne annyi mást olvasnom, most rögtön újraolvasnám. Biztos vagyok benne, hogy csak még jobban tetszene, és még mélyebb rétegeit fedezném fel az Addie LaRue láthatatlan életének.
Ajánlom, ha
Megjegyzések
Megjegyzés küldése