A bánat egy tollas állat - értékelés

A cím azóta a fülemben cseng, hogy először megláttam. A dallamossága és különlegessége miatt megragadt bennem, és biztos voltam benne, hogy bármi is ez, azt nekem olvasni kell. 


Valamiért úgy képzeltem, hogy ez egy hosszú regény, mindenféle magvas gondolattal, szomorkás hangulattal és hasonlók. Amikor azonban kibontottam a csomagot, rá kellett döbbennem, hogy ez alig 140 oldal, és majdnem hogy verses formában íródott!

Biztos van valami neve ennek a rímképletnek/formának/stílusnak, de nem vagyok egy nagy irodalmár, úgyhogy ezt az egész bejegyzést így olvassátok: csak a személyes benyomásaimat és tapasztalataimat tudom megosztani veletek. Nem látok igazán a sorok közé, mások biztos mást vesznek észre, vagy máshogy érzik magukat olvasás közben.

Fülszöveg

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Varjú: félig gyógyító, félig szemfényvesztő csaló, aki nem akart mást, csak segíteni két kisfiúnak, akik elveszítették az édesanyjukat. El is repült Londonba, és megígérte a fiúk apjának: velük marad, amíg szükség lesz rá. A kétségbeesett férfi szép lassan megszokta, hogy a Varjú mindig ott van velük. Amikor esznek, amikor alszanak, amikor az apa Ted Hughesról szóló könyvét írja, és minden pillanatban, amikor fiaival együtt azért küzd, hogy formát adjon az alaktalan fájdalomnak, ami az életükből lett, és minden nap egy kicsit elviselhetőbb legyen az előzőnél.

Max Porter három szólamban – az apa, a fiúk és a Varjú hangján – mesél a gyászról, a fájdalomról, az elfogadásról és a továbblépésről. Hatalmas kritikai visszhangot kiváltó első kötete bravúros nyelvi játékokban gazdag, megrázó és meglepő kisregény.

Véleményem

A borítóról nem szoktam írni, maximum akkor, ha nagyon nem jó, de itt valamiért muszáj megemlítenem, hogy mennyire tetszik. A könyv keményborítós, és ha leveszed a védőpapírt, akkor alatta ugyanez van, csak az ajánlások nélkül. Bennem ez kicsit olyan hatást kelt, mintha már ezzel is a tartalomra készítene fel... A gyászoló családot sokan körbeveszik, ételeket főznek nekik a szomszédok, segítenek nekik, de ha a házon belül kerülnek elmúlik körülöttük a nyüzsgés, és csak ők maradnak hárman, a gondolataik, a gyász és Varjú. 

Oh, igen, a varjú. Ő volt számomra a legmegfoghatatlanabb az egész könyvben, több okból is. A Varjú Ted Hughes figurája, egy egész verseskötete van róla. Pár interneten is fellelhető versbe beleolvastam, és lesokkolódtam. Nem vagyok egy nagy verses alak, sokszor nem értem meg őket. Nem szeretek turkálni bennük, lecsupaszítani őket a vázukig, hogy megértsem. Talán nem is kell mindent a végsőkig megérteni, néhány dolgot csak megélni kell, és átérezni. Lehet egyszer elolvasom Ted verseskötetét, hátha ad valami többletet Porter írásához. Bár nekem ez a könyv így is egész volt és nem éreztem úgy, hogy hiányzik valami háttértudás, maximum az elején egy kicsit, de ez az érzés eloszlott a vége felé teljesen.

A könyv három részre van osztva, a gyász feldolgozásának szakaszain lépdelünk, botorkálunk végig az apával, a fiúkkal és a Varjúval.

Az első részben megismerjük a családot, nem sokkal a temetés után, a gyász mindent fátyolként borít. Ekkor jelenik meg Varjú, és mint Nanny McPhee, addig marad, amíg szükség van rá.

"Karmomat szemgolyójához érintve latolgattam,
hogy viccből vagy könyörületből, kivájjam-e."

Ez a rész volt számomra a legszívettépőbb, főleg az Apa szólamai. A fiúk és a Varjú részei sokszor elborzasztottak. Varjút pedig sokszor úgy ahogy volt nem is értettem, pedig többször is elolvastam a sorokat. Az Apa szavai a lelkemig hatoltak, egyszerűen fájt, amit leírt, ahogy írta. Áradt belőle a mérhetetlen gyász és kétségbeesés.

"Nem volt elfoglalva azzal, hogy meghaljon, nincs
gondoskodás-törmeléke, egyszerűen azzal volt
elfoglalva, hogy éljen, aztán már nem volt többé."


A második rész sokszor elborzasztott, és fájt. Annyira rossz volt nézni a fiúkat, és ahogy az apa is szenved. Varjúnak is igazán érdekes részei voltak.

„Úgy tűnik, tízéves időszakokban határozza meg
a lényegünket, a továbblépés jókora etapjai után
a búskomorság hatalmas lefolyói jönnek”

A harmadik rész meglepett a hirtelen időugrással (amúgy sokszor nem tudtam hol járunk az időben, de ez annyira nem is lényeges, meg... Egy gyászoló család is így érezhet, azt hiszem). Ezt a részt először nem is értettem, de aztán ez volt a legnyugodtabb, hiszen ez volt a vége a könyvnek, és Varjú szerepének. Persze a gyász sosem múlik el "integetünk a varjúknak", de már nincs ott az életünk összes területén.

Nem kellett még ilyen közeli hozzátartozót gyászolnom, úgyhogy nem tudom pontosan, hogyan is zajlik ez az emberben. Valamilyen szinten ez minden emberben egyedi, a nagy pontok azonosak maximum. Max Potter szerintem hitelesen bemutatta a feldolgozás folyamatát, én is átéreztem amit a szereplők.

Azt hittem, hogy jóval hamarabb el fogom sírni magam, többször is a határán voltam (csak biztos jött valami fura rész aztán). Végül az utolsó rész volt az, ahol eleredtek a könnyeim, mikor ők is szabadjára engedték az érzelmeiket a parton. Megkönnyebbült sírás volt ez, mintha az egész könyv alatt visszatartottam volna, és végre megtörtént, feloldódhattam a történetben.

Biztos, hogy ez a könyv sokaknak nem fog bejönni, elsőre azt hittem nekem sem. A végére jutottam el odáig, hogy igen, ez nekem tetszik, és örülök, hogy elolvastam.

Ha felkeltettem az érdeklődéseteket ezen a linken meg tudjátok rendelni a könyvet.

Jó olvasást, és találkozunk a következő bejegyzésben!

Vanda


Megjegyzések

Ezek is érdekelhetnek: