Gondolatok – Veled minden hely ragyogó

A Veled minden hely ragyogó komoly témát dolgoz fel, mint ebben a bejegyzésemben már említettem. A regény elolvasása után összetörtem. Tudtam, hogy nem lesz boldog vége, mégis haragudtam, hogy így történt. A szomorúság és a düh mellet sok gondolatot ébresztett bennem a könyv, és most ezeket szeretném leírni nektek, mégha ezek nem is feltétlenül kapcsolódnak a könyvhöz szorosan és egy kicsit személyesek.

Jennifer Niven azért írta meg ezt a könyvet, hogy felhívja a figyelmet az öngyilkosságra, és hogy van segítség. Öngyilkossággal kapcsolatos személyes tapasztalatom szerencsére nincs. Az, hogy néha rossz kedvem van, és nem hiszek magamban az semmi. Mások szerint legalábbis.
Múltkor biológián kisfilmeket néztünk mentális betegekről, és volt közöttük egy depressziós férfi. Ezután a tanárnő elmagyarázta, hogy amit a kamaszok megtapasztalnak, hogy néha szomorúak az nem depresszió, mert az a depresszió, mikor mindened megvan, de te mégis ok nélkül letört és szomorú vagy. Ekkor elgondolkodtam, hogy akkor nekem, aki kitűnő tanuló, válogatott sportoló, van barátja, családja, legjobb barátnője,
elvileg semmi okom szomorúnak lenni, hanem büszkének kéne lennem magamra. Minimum. Ehelyett általában semminek és senkinek érzem magam legtöbbször. Nem érzem magam se kifejezetten jó tanulónak, se jó sportolónak. És hiába mondják nekem, hogy hülye vagyok, hogy ilyeneket mondok, igenis az vagyok...Mármint végtelenül szomorú és kedvetlen. Ettől nem lesz nekem jobb, hogy lehülyéznek és azt mondják nincs igazam, nem fogom máshogy érezni. Szeretnék én, és én is látom az eredményeimet, de mindig látok valakit, aki jobb, és ez engem nem motivál, hanem feladásra késztet. Inkább abbahagyom, vagy bele se kezdek a dologba, mint hogy utána csalódjak magamban.
Ami természetesen egyáltalán nem jó megoldás, és ezt én is tudom, mégis nehezen megy, hogy másként álljak a dolgokhoz. Szinte lehetetlennek érzem.

Egyedül az olvasás az, amiben úgy érzem, hogy senkinél nem kell jobbnak lennem. Persze, látom, hogy mások ugyanakkor kezdtek blogolni/könyves instázni mint én, és mégis sokkal több követőjük van, esetleg már több kiadó/író is küldött nekik ingyen könyveket, de ilyenkor csak megvonom a vállam. A blogom nézettsége alapján tényleg nem érdemlem meg, esetleg az insta miatt, de azt kevés kiadó nézi. Meg amúgy is van bőven könyv, amit el szeretnék olvasni :D Persze, ennek semmi köze ahhoz, hogy motiváltnak érzem magam az olvasáshoz, csak a közösségi média ezen ártatlan oldalának az ártó hatásait bizonyítottam. Mert ha nem sovány női  testekre irigykedik az ember, esetleg nagy mellekre, akkor mások csodaszép képeire, rengeteg kommentjére/lájkjára.

Mondjuk attól függetlenül, hogy sokszor érzem úgy semmi értelme bármibe is belekezdenem, mert úgyis béna vagyok benne, mégis belekezdek mindenbe... Csak aztán otthagyom a fenébe. És utána rosszul érzem magam, hogy otthagytam. Ördögi kör.

Szerencsére ez egyre ritkábban fordul elő velem, és igyekszem tudatosan odafigyelni az ilyesmikre, hogy ne hátráltassam saját magam.
Az első lépés az, hogy felismerjük a saját problémáinkat. Innen már el lehet indulni.

Sok könyv jelent már meg ebben a témában, mármint a mentális betegségekkel és öngyilkosságokkal kapcsolatban. Én azonban nem olvastam túl sokat belőlük, mert utána egy kicsit az én hangulatom is elromlik, és lesüllyed a könyvben szereplő hős szintjére. A Veled minden hely ragyogó mégis kivételt képez ez alól a gyakorlat alól, ugyanis ez egész egyszerűen csak gondolkodásra késztetett.

Viszont szeretném megmutatni nektek én miket olvastam ebben a témakörben:
Jay Asher: Tizenhárom okom volt…
Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó
Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Julie Anne Peters: Amikor ezt olvasod, én már nem leszek
Marie-Aude Murail: Oh, boy!

Szerintem mindegyik regényt más és más miatt érdemes elolvasni, de nekem mindegyik tetszett a maga nemében.

Köszönöm, hogy elolvastátok a bejegyzést!
Ha van valami mondanivalód, ne félj kommentelni :)

xxx
Aurinko