Jerry Spinelli: Stargirl | értékelés

A gimnáziumi éveket minden tinédzser máshogy éli meg. Van, aki imádja őket, van aki végigszenvedi az egészet, és van, akinek az egész egy semleges kupac, és csak igyekszik beleolvadni a tömegbe. Stargirl, a regény főszereplője életében először jár iskolába - eddig magántanuló volt. Vajon a különc lány számára milyen élményeket tartogat az iskola?

Én és a könyv

Jerry Spinelli regényéről akkor hallottam először, mikor felröppentek a hírek, hogy megfilmesítik. Aztán jó pár hónapig a kívánságlistámon csücsült, és végül a Könyvmolyképzőnek köszönhetően lehetőségem lett elolvasni. Mostmár csak a második részt kéne megszerezni valahogy.

Fülszöveg

Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Nem csoda, hogy hamarosan kivívja mindenki ellenszenvét. Ez azonban egy csapásra megváltozik, amikor lelkes közreműködésével feltámasztja halottaiból az iskola kosárlabdacsapatát. Társai kezdenek ráeszmélni, hogy Stargirlből különleges bűverő árad: az öntörvényű egyéniség varázsa…

Lapszéli jegyzetek

Nem tudom mire is számítottam, talán egy ragyogó csillagra, bár a borító egy tipikus tiniregényt ígért. Már ott meglepődtem, hogy egy fiú volt az elbeszélő, bár ha figyelmesen olvasnám a fülszöveget, talán tudtam volna.

Stargirl a regény alatt mint egy fényes csillag végig világított, és én imádtam ezért. Azért, hogy különleges volt, de ő nem gondolta annak magát. Szerette a többieket, mindenkinek jót akart, és nem gondolta, hogy emiatt ő több, mint mások.

Szerettem, de sajnáltam is. Beleestem abba a hiába, mint Leo és a többiek. Én is azt akartam, hogy változzon meg, hogy ne legyen ilyen naiv, vegye észre, hogy mennyien néznek rá csúnyán...
De ha azt akarod megváltoztatni, aki legbelül vagy, annak sosem lesz jó vége. Erre Stargirl időben rájött, de sajnos Leó nem, és így egy olyan veszteség érte, amit örökre bánhat.

A végén büszke voltam Stargirlre, és úgy éreztem, igen, ennek így kellett történnie. Szomorú is voltam persze, az utolsó oldalak közül jó párat könnyek között olvastam. Sirattam, azt, ami lehetett volna, ha valaki elmondja Leónak, amit kell. Meg a többi srácnak a suliba. De főleg Leónak. Annyira ideges voltam rá!

És mikor ideges voltam Leóra, jöttem rá, hogy én is rossz vagyok. Én is furcsán néznék arra a lányra, aki mindenkinek énekel a szülinapján. De bízom magamban. Bízom benne, hogy csak elsőre lenne így, és aztán én magam is vele énekelnék, és együtt lógnánk minden délután a sivatagban, csak csöndben, magunkba merülve. És egyikünk sem akarna megváltoztatni a másikat.

Mert egy igaz barátságban nincs szükség a változásra.

Összességében elmondhatom, hogy rövidsége ellenére rengeteg minden van ebben a könyvben, és mindez remekül megírva. Bárcsak olvashatnám a második részt, de kétlem, hogy lefordítják magyarra.

Ajánlom, ha:

– különcnek érzed magad a társadalomban,
– úgy érzed, ha megtagadod az igazi éned, jobban elfogadnak,
– keserű-édes olvasmányra vágysz,
– ha karácsonyi ajándékot keresel tinédzser lányodnak.

Ha felkeltette az érdeklődésedet a regény, akkor ITT tudod megvásárolni!

A többiek Könyvet a fa alá projektre készült bejegyzését ITT találjátok!

Vigyázzatok magatokra és olvassatok jókat!

Vanda