Joseph O'Connor: Árnyjáték | értékelés
Joseph O'Connor regénye visszarepít minket egyenesen az 1870-es évekig, Londonba. A könyvből megismerhetjük az akkori színészek életét, a Drakula születését, és egy hihetetlen szövevényes hálóban találjuk majd magunkat.
Én és a könyv
Ahogy az lenni szokott a könyv borítója és a címe hívta fel magára a figyelmemet, és aztán az első pár oldal ragadott igazán magával.
Köszönöm a recenziós példányt a Helikon kiadónak!
Fülszöveg
Joseph O'Connor bámulatos regénye olyan mélyen ábrázolja a szerelmi kapcsolatok szövevényeit és a művészi kreativitás alkímiáját, mint nagyon kevés mű a világirodalom történetében – s egyúttal elmeséli a Drakula előtörténetét: a viktoriánus Londonban és Bram Stoker lelkében lejátszódó hátborzongató eseményeket, amelyek minden idők legnagyobb hatású horror-regényének megalkotásához vezettek.
Három különleges művész élete kapcsolódik össze a londoni Lyceum Színházban az 1870-es évektől: Henry Irving, a Főnök a kor leghíresebb színésze – izzó szenvedélyekből, indulatokból, félelmekből és szeszélyekből szőtt rendkívüli ember; Elen Terry, a rajongott színésznői csupa bölcsesség és nagylelkűség; Bram Stoker, a színház igazgatója pedig szinte észrevétlen mögöttük – ő mindig árnyékban van, a kulisszák mögött, de hármójuk szerelmi és művészi drámájának mégis főszereplője ő is.
Lapszéli jegyzetek
Véleményem
„Művésznek lenni annyi, mint tudni, hogy szellemek pedig vannak.”
A könyv felépítése hasonló, mint egy korábban olvasott regénynek (KATT), már annyiban, hogy ez is könyv a könyvben, de ezeket pluszban még interjúk is színesítik.
A szerző a fő történetet három felvonásra bontja, azon belül pedig fejezetekre, amiknek az elején pedig a kedvencem van: rövid (egy-két mondatos) összefoglalók.
„Minden autentikus dokumentumnak feltüntetett rész kitalált elem” áll a könyv hátuljában, ennek ellenére nagyon is élvezetes, és az idővezetése kifejezetten érdekfeszítő, ahogy az egyik feszült, izgalmas helyzetből a másikba ugrunk, hiszen a három főszereplőnk életéről nem mondható el, hogy egyszerű volt, pláne a Lyceum Színházban az élet!
A főszereplő Abraham Stroker „Bram”, az ő napló bejegyzéseit olvasva követhetjük, hogy írta meg a Drakulát (és persze egyéb dolgok is kiderülnek). Emellett arról is szó esik, hogyan küzdött a felesége a kezdetektől a szerzői jogok zavaros útvesztőjében. Néha túl panaszkodósnak éreztem ezt a részt, de persze nekem nem volt főnököm Henry Irving, aki a történet másik kulcsfigurája.
Irving színész volt ízig-vérig és konfliktus kezelésnél egyet kellett értenem Brammal, hogy hogy lehet valaki ennyire öntelt? Ennek a két szereplőnek a kapcsolata adta a történet fő bonyodalmi forrásait, a többi szereplők csupán árnyalták ezeket.
Az Ellen Terry által elmesélt részeket mindig jó volt olvasni, itt kicsit megpihentem a sok bonyodalom között, és együtt elemezhettem vele a két főszereplőt. Amikor pedig más elbeszélésben tűnik fel, mindig úgy éreztem, hogy ő megközelíthetetlen, és ezért nagy kedvencem lett.
„Miss Terry, hát nem olyan volt, uram, mint egy festmény?”
Mellékszereplők közül Harker, a színházi festő és Florence a kedvenceim. Igaz, rajtuk kívül alig szólal meg mellékszereplő. Csupán olvashatjuk, hogy más színészek is játszottak a darabban.
Irvingen a karakterfejlődés annyira nem érezhető, én ezt annak tulajdonítom, hogy az ő gondolatait nem látjuk, pedig szívesen megismertem volna őt is jobban.
Bram fejlődését már sokkal jobban figyelhetjük meg, ahogy egy irodai alkalmazottból színházi igazgató válik.
Összességében tetszett nagyon a történet. A hangulata olían igazi borongós, drakulás, amire most pont szükségem volt.
Ajánlom, ha
Megjegyzések
Megjegyzés küldése