Paola Peretti: Én és a cseresznyefa | értékelés + elmélkedés
Mafaldának egyre közelebb kell érnie a cseresznyefához, hogy ne csak egy homályos pacát lásson. De ez nem állítja meg abban, hogy álmodozzon, pláne, ha akkor együtt lehet a nagymamájával, és kedvenc mesehősével. Mi lesz majd vele, mikor lehull majd a teljes sötétség?
Én és a könyv
Mikor megláttam, hogy ennek a könyvnek egy látássérült kislány a főszereplője, tudtam, hogy el kell majd olvasnom. Azt csak olvasás után tudtam meg, hogy az írót a saját története inspirálta ennek a könyvnek a megírására. Örülök, hogy a megvásárlása után ilyen hamar sikerült sort kerítenem rá, mert ilyen ritkán van velem mostanában :D
A Prológus a világ körül hét keretében ez a könyv Olaszország felé sodor minket.
Fülszöveg
Mafalda kilenc éves, nagy, vastag, sárga keretes szemüveget visel, és kívülről fújja Italo Calvino művét, A fára mászó báró kalandjait. Elszökik a tanárai elől, és felmászik az iskola bejáratánál álló cseresznyefára Ottimóval, hűséges, tarka macskájával együtt, aki mindenhová követi. Arról álmodozik, hogy egyszer majd felköltözik erre a fára, ám néhány hónap múlva nem fogja már látni, mert a szeme fénye napról napra kihunyóban van: lassacskán megvakul. Kíváncsi kislány, és megrémíti az a gondolat, hogy sötétben fog maradni, ezért naplót vezet, amelyben feljegyzi azokat a dolgokat, amelyeket már nem fog tudni többé csinálni, mint például megszámolni a csillagokat vagy épp focizni Filippóval, az iskola legrosszabb gyerekével, aki csak vele hajlandó szóba állni. A családja és a barátai segítségével Mafalda megérti, hogy másképpen is lehetséges látni. A virágok illatából megtanulja megmérni a távolságot, amely a cseresznyefától elválasztja, és új lista írásába fog: feljegyzi azokat a dolgokat, amelyek fontosak neki, és amelyeket továbbra is tud csinálni. Ez a kis Mafalda története, de egyúttal Paola Perettié is, a magával ragadó erővel bíró írónőé, aki meg akarta írni az első regényét, amikor megtudta, hogy súlyos szembetegsége van. Ez a könyv megtanít látni azt, ami még nincs, és harcolni az álmainkért.
Lapszéli jegyzetek
A könyvről röviden
- Middle grade könyv, de nem gyerekes
- hiteles szemszögből íródott, látássérült főszereplővel,
- zsebkendő nem árthat,
- 208 oldal, de nem gyorsan olvasós
Véleményem
Nem tudom hányan tudjátok, de jelenleg harmadéves gyógypedagógus hallgató vagyok. A szakirányaim pedig a látássérültek és a tanulásban akadályozottak pedagógiája, tehát ez a könyv eléggé szakmámba vág.
Picit ilyen szemmel olvasva a könyvet, volt pár furcsaság, amit nem igazán értettem. Itthon, valószínűleg a legtöbb többségi iskola nem fogadná Mafaldát, hanem a Vakok iskolájába járna, Pestre. Ha mégis többségi iskolába kerülne, akkor biztos vagyok benne, hogy nem csak egy nemtörődőm segítőt kapna, mint ebben a könyvben. Legalábbis nagyon remélem.
Ha tudják, hogy a látása romlani fog, és rövid időn belül meg fog vakulni, akkor megtanítják braille-ül olvasni, írni, illetve a "vakos" közlekedésre is felkészítik (meg persze sok másra). Kicsit úgy éreztem, mintha Mafaldát teljesen egyedül hagyta volna mindenki, és nem csak az iskolában.
Nagyon sok kérdés kavargott bennem olvasás közben, illetve olyan is volt amit nem teljesen értettem. Például, szerintem nem volt jó ötlet közelebb költözni az iskolához, elvinni abból a házból, amiben kiskora óta élt, és csukott szemmel is eltalált volna benne. De legalábbis semmiképp nem úgy kellett volna ezt a szülőknek közölni, hogy egyszercsak üres a nappali, mire Mafalda hazaér az iskolából.
Egy kilenc éves gyerek már nem kicsi (bár Mafaldának voltak fura gondolatai: néha túl szó szerint vette a dolgokat), el lehet neki értelmesen magyarázni a dolgokat, ki lehet kérni a véleményét (pláne, mikor róla van szó), és meg lehet vele beszélni a történéseket. Én ezt hiányoltam a könyvből.
Persze, itthon sem tökéletes ez a kultúra, biztos vagyok benne, hogy rengeteg nehézséggel kell szembenéznie egy többségi iskolában felnövő látássérült tanulónak, de legalább a braille írást tudni fogják. Nem csak így: "Nesze egy könyv, amit ajándékba kaptál, nem is a tanárodtól, tanuld meg" stílusban.
A másik, ami kiakasztott, az Mafalda macskájával kapcsolatos történések. Én teljesen bepánikoltam, és mérges voltam a szülőkre, és csak remélni mertem, hogy igazat mondanak. Most sem értem, miért volt szükség arra a tettükre, és hogy miért nem képesek beszélni a lányukkal.
Plusz most jutott eszembe. Nem spoiler, mert tudjuk, hogy ennek a betegségnek a vége a teljes vakság. Na most, Mafalda jó pár napot úgy járt suliba, hogy már nem látott semmit, és senki, ismétlem, senki nem vette észre. Se egy tanár, se egy gyerek, se a mellé osztott segítő, se a szülei?!?! Erre nem is tudok mit mondani.
Ezektől eltekintve maga a történet tetszett.
Mafalda érdekes főszereplő volt, jó volt belelátni, hogyan éli meg ezt az egész helyzetet, milyen nehézségei, gondolatai vannak. Néha mondjuk nem igazán éreztem korához illőnek a dolgokat. Volt, hogy nagyon felnőttesnek hangzottak a gondolatai, volt, hogy úgy éreztem egy öt éves is többet tudhat, mint ő.
Az egyik legmegrázóbb rész, ahol nagyon fájt érte a szívem, az a szembekötős játékról alkotott véleménye volt. Azért nem szerette azt a játékot, mert egy: túl jó volt benne, és az osztálytársai csalónak gondolták, kettő, a többiek a játék végén levehették a kendőt, ő azonban utána se látott.
A mellékszereplők engem nem igazán mozgattak meg, de nagyon örültem, hogy legalább ketten voltak, akik értelmesen álltak Mafaldához.
A könyv stílusa és nyelvezete élvezetes és kellemes olvasni. Tetszett, hogy hogyan osztotta részekre az írónő a történetet, bár bevallom, a végébe kicsit belegabalyodtam.
Összességében nálam nem teljesen azt a hatást váltotta ki, mint másoknál, akiknek hatalmas kedvenc lett ez a regény. Nekem is tetszett, megható, elgondolkodtató regény egy kilencéves lány szemszögéből. De úgy éreztem voltak hiányosságai.
Ajánlom, ha
Megjegyzések
Megjegyzés küldése