Vladimir Nabokov: Pnyin | értékelés
Nabokov egyik legnépszerűbb regénye a Pnyin, ettől függetlenül én még csak a Lolitáról hallottam eddig. Pnyin, a habókos orosz professzor életének egy szeletét tárja elénk a regény az 1950-es évekből. Erről írtam nektek ebben az öniróniával fűszerezett bejegyzésben.
Fülszöveg
Kellemes komédia egy kissé habókos orosz emigráns professzorról, aki reménytelen
küzdelmet folytat az angol nyelvvel éppúgy, mint a szívével (mely balgán szeret
és baljósan beteg). A Pnyin bizonnyal e látszólagos kellemessége – és sajátos
humora – révén lett Nabokov egyik legnépszerűbb regénye. Meg azért is, mert
főhőse, Pnyin professzor a szerző legszerethetőbb alakja: a narrátor (vajon ki
ő?) kigúnyolhatja, de a karikatúrán át mégis érezzük benne az eleven embert és a
művészt (vagy legalábbis igazi műértőt, ami majdnem ugyanaz).
S közben – míg mosolygunk az egyetemi kampuszon csetlő-botló orosz irodalmár amerikai viszontagságain – a mulatságos portré mögül itt-ott felsejlik az orosz kommunizmusból való menekülésnek, az otthon és a haza elvesztésének keserűsége, a holokauszt borzalma és egy egész új, otromba gépekkel és automatákkal teli világ fenyegetése is.
Lapszéli jegyzetek
A könyvről röviden
– 1001 könyvlistán szerepel
– orosz irodalom, a Lolita szerzőjétől
– Amerikában játszódik, 1950 után
– orosz emigráns főszereplő
– én nem találtam benne a "kellemes komédia" részt
Véleményem
Először is szeretném leszögezni... Hogy nem néztem utána rendesen, mit is fogok olvasni. A fülszöveget elolvastam persze, és az alapján úgy voltam vele, hogy "hahh, ez jól hangzik, ide vele."
Valahogy út közben elfelejtettem, hogy a magas irodalom nekem túl magas, hiába vagyok 180 cm (haha, nagyon vicces, ja nem - csak szimplán buta vagyok).
Azt hiszem ez okozta azt, hogy olyan lassan haladtam a könyvvel: valami mást mindig izgalmasabbnak találtam, de félbe hagyni sem akartam, mert a maga módján ez a történet is érdekes volt.
Na de akkor nézzük a történetet. A sztori 1950-ben kezdődik, Amerikában járunk. A főszereplőnk Pnyin professzor (a könyv ezzel a címmel is megjelent 91-ben), aki a kommunista Oroszországból emigrált, és jelenleg oroszt tanít az egyetemen (annak a pár lézengő alaknak, akik véletlen azt akarják tanulni), mindeközben csekély angoltudással rendelkezik.
Különös egy hóbortos alak ő, aki nem igazán találja a helyét, illetve mindig valami lehetetlen szituációba keveredik. Az őéletét követhetjük nyomon, egy külső mesélő által, aki mintha maga is átélte volna a dolgokat Pnyinnel, de legalábbis közeli ismerőse lenne. Aztán a regény végén furcsa fordulat következik, ami miatt már fene se tudja mi igaz, és mi nem. Én semmiképp, de ezt már megbeszéltük.
Semmi igazán különös nem történik a mi Pnyin barátunk életében, csupa apró-cseprő dolog, amiben talán mindenki magára ismerhet egy kicsit: lekésett buszok, félreértelmezett útbaigazítás, régi rokonok látogatása, házavató buli.
Ehhez hasonló történeteken keresztül elevenedik fel előttünk, hogy milyen is az élete az orosz emigráns profersszornak.
A könyv stílusa is közrejátszott abban, hogy lassan haladtam vele. Rengeteg leírás, elbeszélés, kifejezetten kevés párbeszéddel, márpedig ettől eléggé elszoktam mostanában. Ettől függetlenül nem volt vontatott, és olvastatta magát.
Összehasonlítási alapom nincs, de szerintem a fordítás is jól sikerült, Hetényi Zsuzsa átiratában élvezet volt olvasni a könyvet.
A főszereplőnkről már írtam ezt azt, de a fülszöveg is említ valamit: habókos, komédia, satöbbi. Én inkább sajnáltam Pnyint, úgy éreztem jobbat érdemelne, és szántam szegényt, hogy ilyen élet jutott neki. Örültem, ha végre valami pozitívat olvashattam vele kapcsolatban, mert nem találtam humorosnak az ő kárára történő dolgokat. Valószínüleg azért, mert valamiben igaza volt a fülszövegnek: Pnyin igazán szerethető karakter volt.
De ez lehet csak megint a saját butaságom, hogy nem éreztem át a "könyv sajátos humorát". Mármint láttam, hogy hol van benne, volt talán, hogy el is mosolyodtam, de számomra inkább volt keserédes a könyv hangulata. Mint egy savanyú cukorka (amiről nem tudtam előre, hogy savanyú).
Pnyin professzoron kívül a többiek számomra olyan mellékes szereplők voltak (illetve sokan is voltak), hogy a fián kívül nem sok mindenkire emlékszem. Victorra is csak azért, mert nem nézte meg rendesen a könyvet, amit az apja vett neki, pedig tuti tetszene neki, és emiatt mérges vagyok rá.
Örülök, hogy a kezembe akadt ez a könyv, bár nem azt kaptam tőle, amire számítottam. Maga a történet tetszett, bármennyire is furcsának találtam néha.
Egy dolog nem tetszett: a végén az interjú a szerzővel. Felettébb unszimpatikussá tette őt számomra néhány kijelentésével, de lehet csak túl sokat látok bele. Illetve megtudtam, hogy ő írta a Lolitát is (amiről már hallottam is életemben). Nem tudom ezek után az interjúk után elolvasom-e. Lehet inkább megnézem a filmeket. Bár lehet ahhoz sem leszek elég művelt.
Összességében elmondhatom, hogy tetszett a könyv, jó volt megismerni Pnyint, de nem lettünk barátok Nabokovval. Valószínűleg le is néz, amiért nem csak szépirodalmat olvasok, szóval nem is probléma.
Ajánlom, ha
Megjegyzések
Megjegyzés küldése